Az óraipar számos, különböző bevonatot termelt ki magából az elmúlt évtizedekben, amelyek közül talán a két legismertebbet vesszük ma górcső alá.

Történelmi visszatekintés

A karórák világában a bevonatok nem újkeletűek, hiszen egészen az 1840-es évekig kell visszakeresni, ha az első galvanizált óratokot szeretnénk megtalálni. Az óraházak aranyozására szolgáló technológia során a bevonandó alkatrészeket kémia oldatba merítették, amelyre áramot vezetve az elektrolízis áldásos tevékenységének hála az aranymolekulák felkerültek az említett alkatrészre. Ezzel a megoldással nagyon sok gyártó élt és a 20. század elejére rendkívül népszerűvé vált a nagyobb és ismertebb márkák körében is.

Sajnos ennek a folyamatnak a menetelése két főbb ok miatt vége szakadt. Ez a bevonat nem képzett vastag réteget a tokon, ezért elképesztően karcolódott és gyorsan kopott le a felületről, illetve számos óratulajdonos esetében váltott ki allergiás reakciót hosszabb ideig tartó órahordás után. Ezután vált szükségessé újabb technológiák bevezetése, többek között a mai cikkünkben ismertetett PVD és DLC bevonatolás is.

PVD (Physical Vapor Deposition)

A fizikai gőzfázisú leválasztási módszer (röviden PVD) gyökerei 1838-ig vezethetőek vissza, amikor Michael Faraday először alkalmazta ezt a megoldást a kísérletei során. A technológia tehát adott volt, viszont Marty McFly is nyelne egyet, ha megtudná, hogy több, mint 130 évet kell előreugrani az első, ilyen bevonatolási technikával ellátott karóráig, a Porsche Design Chronograph 1-ig.

A PVD bevonatolási technika során egy vékony réteget visznek fel az óra különböző részeire, amely ezáltal nem csak a karcolások és sérülések ellen nyújt bizonyos szintű védelmet, de a korróziót is távol tartja. Leggyakrabban a titánt, az alumíniumot és az aranyat használják bevonóanyagként, amelyek kiválóan hordhatóak fel eltérő anyagokra, mint például rozsdamentes acélra vagy akár kerámiára is. További előnye, hogy a használata környezetbarát és ár/érték arányban kiváló alternatívát jelent.

A folyamatot a felhordandó anyag és a kiválasztott alkatrész függvényében 50 és 600 Celsius fokon végzik vákuumkamrában. Nem szeretnélek fárasztani túlságosan a bevonatolás kémiai hátterével, így konyhanyelvre lefordítva a bevonandó alkatrészeket a kamrában negatív töltéssel látják el, amelyet követően a bevonóanyagot felmelegítik gőz halmazállapotig majd pozitív töltést kapnak. Ugyanabba a kamrába helyezve őket és egy reaktív gázt, kémiai reakcióba lép egymással a két elem és mint a mágnes ellentétes oldalai vonzzák egymást és létrejön a választott bevonat.

Az 1972-es első, karórán megjelent PVD bevonatolási technológia természetes módon iszonyatos sebességgel fejlődött és erősödött az idők során, amelyet számos gyártó előszeretettel alkalmazott egy-egy széles körben is ismert modelljén. Ennek a megoldásnak a korlátait azonban nem sikerült maradéktalanul legyőzni, amely leginkább a tartósságát érinti ezért újabb alternatívára volt szüksége a gyártóknak, így született meg a DLC, vagyis a gyémántszerű szénbevonat.

DLC (Diamond-Like Carbon)

Az órás világban a DLC-t gyakran a PVD eljárás szinonimájaként emlegetnek tévesen, hiszen csupán annyi köze van hozzá, hogy ez is a bevonatok egy fajtája, amely PVD technológia szerint valósul meg. Ahogy a neve is mutatja a DLC eljárás során szén felhasználásával érik el a gyémántszerű keménységet, amely sokkal tartósabb eredményt ad, mint a PVD bármelyik válfaja. Vékonyabb réteg keletkezik, mint az emberi hajszál mégis közel 9000 Vickers keménységet lehet vele elérni, összehasonlításképpen egy műanyag elem, amelyet körömmel be lehet nyomni az 36 Vickers, míg a valódi gyémánt keménysége 10000 Vickers.

A gyémántszerűség nem csak a keménységben nyilvánul meg, hanem a tartósságban is, amely kiváló karcállóságot és korrózió elleni védelmet is nyújt, akár 85 éven keresztül is. Ezen felül pedig vizuális élményt tud növelni egy ilyen bevonat, a szénnek köszönhetően a mélyfekete árnyalattól egészen az antracitig bezárólag bármilyen színt kölcsönözhetnek a kiválasztott órának. Ez pedig messziről is felismerhető karaktert tud kölcsönözni a csuklónk ékkövének. A fekete ketyegőt kedvelők mekkája tehát a DLC bevonat, amely a legkeményebb felhasználás mellett is masszív ellenállóságot és hosszútávon is esztétikus kinézetet tud garantálni a választott karórának.

Számos előnye mellett sajnos egy nagy hátránya van a DLC bevonatolásnak mégpedig a felára. A technika nyújtotta tartósságot természetesen nem lehet és nem is szabad olcsón kínálni, amely így azt is eredményezi, hogy kevés budget kategóriás óra rendelkezik ezzel a bevonattal.

Személyes vélemény

Ki ne találkozott volna már egy-egy megsérült PVD módszerrel előállított bevonattal, amely alól előtűnt a nyers, pőre rozsdamentes acél? Biztos nem feltétlen nyeri el mindenki tetszését mégis kiállok amellett, hogy igenis van létjogosultságuk ezen bevonatoknak, hiszen olyan stílust és karaktert tudnak kölcsönözni a karóránknak, amelyet „természetesen” úton nem vagy csak nagyon drágán lehet elérni. Ha választanom kellene személy szerint DLC bevonatos ketyegőt néznék inkább, mert számomra az óra, akármennyire is szerelem, de egy minden nap hordott ékszer, amely így minden élethelyzetben helyt kell, hogy álljon. Kiemelt odafigyelés mellett viszont bármelyik bevonattal ellátott órát választod, hosszú ideig fogod benne örömödet lelni ebben biztos vagyok.

Forrás: Ethos, Sternglas

Szerző

Joó Szabolcs

Bakancslistás tétel volt egy komoly óra beszerzése 30 éves koromra. Azóta eltelt pár év és időközben a letudandó feladatból hobbi és szerelem lett, amelynek állomásait igyekszem veletek is megosztani.

Legfrissebb bejegyzések

További cikkek

• 2025.06.20.CikkekMeggyőző?! – Venezianico Nereide Lapislazzuli
• 2025.06.13.CikkekKülönc elegancia – Beaubleu Figura Non Caritur
• 2025.06.06.CikkekÜde színfolt – Orient Mako 40 75th Anniversary Edition
• 2025.05.16.CikkekAision Hang AN-HS01